Gyerekkorom legnagyobb álma volt, hogy író legyek. Olyan erősen élt bennem, hogy még óvodás koromban egy nagyapámtól lopott tollal precízen kitöltöttem egy egész tekercs WC-papírt csak mert én írni akartam. Ránézésre értelmetlen lehetett a szöveg, ma már én is tudom, de a magam részéről akkoriban történeteket, meséket írtam.

A betűk ismerete azért persze a későbbiekben nagyban megkönnyítette az írást. Füzeteket írtam tele, talált noteszokba sorakoztak értékes jegyzeteim, néha ha hirtelen ötletem támadt akkor bármilyen papírfecni, zsebkendő vagy akár a csupasz bőröm is megtette.

Masszív fantázia világomban élve eszembe sem jutott más lehetőség, mint az, hogy én író leszek.

Sokáig falat emelt képzeletem fáradhatatlan lüktetése köztem, és a való világ eltorzult arca között. Idővel a fal repedezni kezdett. A valóság keserűen mart, míg minden kapaszkodóm és hitem a semmivé nem lett. Idegesítően büszke hangon felnőttnek meg érettnek neveztek a körülöttem élők, pedig én csak kibaszottul üres lettem.

Korábban megállíthatatlan, képzelgésektől sűrű elmém nem alkotott többet.

Az sors jól bemért pofonokkal ültette el bennem az aggódás, a félelem, az elveszettség és a magány magvait. Összezúzott lelkem remek táptalajnak bizonyult. Burjánzó kétségbeesés díjnyertes példánya kezdte beszőni színtelen mindennapjaim.

Elvesztettem magam. Folyton ott motoszkált a fejemben az írás gondolata, át az évek kavalkádján. Mindig figyelmeztettem magam, hogy a fantázia nem fog segíteni rajtam, a gyerekemen az életünkön ezért próbáltam elfojtani míg végül már akkor sem találtam rá odabent, ha hívtam.

De az írás, az az átkozott írás csak nem hagyott nyugodni. Bekúszott a bőröm alá, mint egy makacs baktérium, hol itt hol ott ütötte fel a fejét.

Írtam néha, jegyzeteket könyvekből, napi terveket, életcélokat, kreatív írás szempontjából teljesen felesleges dolgokat. Az többe nem jött. Hagytam hogy a felnőtté válás folyamata elpusztítsa a lényem mozgatórugóját.

Mikor jó pár év után rájöttem hogy sose kellett volna akár egy percnél is tovább foglalkoznom az élet komoly dolgaival, mint amennyit a szükséges minimum megkövetel, már nem tudtam visszacsinálni.

Azóta sem tudtam, bár nem adom fel. Próbálom felébreszteni elmém szunnyadó kifogyhatatlan kreatív energiáit, azokat amiket még gyerekkoromból ismerek. Na, az vagyok én. Odabent vagyok még valahol és miközben a hidegen kúszó indákat és gyomokat lassan kiírtom, aközben reménykedem, hogy rám találok újra.

Az írás ilyen-olyan formában mindig is az életem része maradt, nem tudok és már nem is akarok lemondani róla.

Létrehoztam hát a The Success Experiment írói műhelyem, azt remélve hogy útközben meglelem magam valahol a sorok között.

A.

---